Mozart
Piano concerto No:17
2014. november 10.
XIII. évfolyam 11. szám.
Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
KÖNYVKIADÓ
A MEK-ről letőlthető
művek
Ajánlott Honlapok
Munkatársaink Honlapjai
Naplók, jegyzetek.
(blog)
Évezredek közt eltévedve jár,
éppúgy, ahogy mi is mindannyian.
Rén-agancsát rég elhullatta már,
és fertőzött a víz nyomaiban.

Hol lelhetné a régi, tiszta pusztát,
az ősi és még ősibb Skythiát,
melynek kéklő égboltját koszorúzták
fénylő, bemocskolatlan svasztikák!

Hol úrnő volt, mindenki édesanyja,
óvó szellem, ki új hazába visz,
ordast ha sejt, vitézül megrohanja,
s emlőt kinál bármily gyermeknek is!

Megtörtént tán, hogy nyíl röppent utána,
és fel-felfalta sok vad gyermeke,
s mert túl fürgén repült hat könnyü lába,
kettőt a fejsze szelt közűle le,

de énekké jajdult a bűnbocsánat-
esengők tort ütő, zord kórusa;
s jövőre úgyis új életre támadt,
s e varázskör véget nem ért soha,

és újra- s újraformálták alakját
merő aranyból táltos mesterek,
s a kész szobrot királysírokba rakták:
rejtőzzenek, mint ritka ékszerek…

Rég volt. Itt-ott meglelnéd tán a pusztát,
de nukleáris szenny borítja el,
és nézi búsan, mint leprás a mocskát:
kipattog rajta százezer panel…

És ő? A szarvas útját vesztve régen
ha körbenéz, lidércvilágra lát:
műhold-sereg lyukat ver fenn az égen,
s mocsokba fúl a lenti szép világ;

mocsokba vész maga is menthetetlen,
arany képmásai kiásva rég,
s bazári másukat már meg se retten
mellére tűzni ordas aljanép,

mely  már hazáját nem szívébe’ hordja,
csak szájában ver véle még habot;
lidércálmot százat vél látni róla,
hogy tán különb lesz, fényesebb, nagyobb,

s valós nagyságát, fényét sárba rántja,
ronggyá szakítja förtelmes keze,
zsigere minden mocskát ráokádja,
cafatjait elszórja százfele,

s marakszik rajtuk végeérhetetlen,
kinek jár s nem jár bár a legkisebb,
hiszen torzult agyának érthetetlen,
mint nem fogy el, mi bárkié lehet…

Az értékvesztés poklában forogva
legendák, álmok mind így züllenek;
régen nem szent, mi így merült mocsokba,
de mert szent volt, leköpni sem lehet.

Az ember (hogyha még az) béna, ájult,
forgó gyomorral arrébb fordul, és
füléhez sem jut egy végképp elárvult,
elárult, végső szarvasbődülés.
  



Uhrman Iván
Csodaszarvas
Tiszai P. Imre
In memoriam Glatter Miklós*
Fekete éjszakában rozsdás szögesdrótok mögött
betűket tapogatva sorokba, távolba üzensz,
félig szítt cigarettád füstje karikái között
próbálsz meg emlékezni Fannira, csókjára, szenvedsz
mint ember, mint magyar, kit az uralom kitagadott,
mert valaha Jézus mögé bújva a hatalom nőtt
az értelem fölé, épült Bábel tornya, elhagyott
gyártott Istened és most vad hordák írják az időt
pengék élére vérpatakok forrásaként, miként
latrinák szélére ültetetteket aláz porig
és csak a bűz párolog a hegyek között méregként,
féled már a jövendőt, ha ki is bírod holnapig
tudod, hogy hiába lázadsz, most fegyverek döntenek
az igaz szavak hallgatnak, mint kripta halott csöndje,
Fanni szája íze, ölelése - már mind eltűntek,
hideg szél nyargal a világban, s az ember Istene
fejét töri miként pusztítson még többet
krematóriumok füstjéből hamu eső hullik rád.

*Radnóti Miklós eredeti neve
Rada Gyula
A Pásztorokhoz
Pásztorok! Kié e fülig ganéj marhacsorda?
Ki az, ki oly hosszan ejtett e nyájra, hogy
Héraklész vize se mossa ki a szennyet
e kurta hodályból? S az ígéretek…?
Az eszességnek hol az ára?

Király! Hova oroztad a vézna kalász
elől a főhajtást, a  szopós borjak víg
ficánkolását a vastag szalmaágyban?
Hol voltál Augiász, míg körmeink
rohadtak, s hol a  harminc  sovány
tehenünk? Hát pusztulj Király! –
s a fürtös mezőkön mozduljon a

                    BÉKE,

versengjenek az ifjak!
(„Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.” -A.E.)

Miből élek itt, vagy miért, nem tudom.
Fél lelkem átszáguldott a Tejúton.
Úgy van meg mindenem, hogy semmim sincsen.
Másik felem rongyban lóg, a kilincsen.

Ha itthon vagyok, messze kéne mennem.
Ha kívül, hazám jobb felét szeretnem.
Ezt az úriast nem érzem enyémnek.
Soha nem kaphattam meg az egészet.

Elpárolgott e föld gyermekillata.
Kiszáradt benne sok ezer kis patak.
Dunának és Oltnak már más a hangja.
A császár ma Buda várát akarja.

Meg is fogja kapni, halkan megsúgom.
Miből élek itt, vagy miért, nem tudom.
Látom az ujjongó, fáradt sereget.
Messze kéne mennem, fájtam eleget.


Ódor György
Honfoglaló
életeit keresi a költő
a világ szakadt díszfelöltő
foltozgatja a nyelv (ahogy tudja)
magyar beszéd a költő útja

a vers patyolat ingaként
a mennybolton csüng egy szegecsen
(ott van a felfüggesztési pont ahol
a legtágabb a képzelet)
surrog el s vissza az inga,
surrog a szó oda vissza,
súlyos mint a megcipelt kereszt
megérint fölkarcol beléd vág
vérző sebhelyet hasít
költő arcát erezi ki

elhajlana a vers útjából a nyelv
de nem tud
(az élet kulcsa ritmusra jár)
ó drága drága anyanyelv
(vére sercen papírra
s a csepp mint tengerben a kavics
beül egy kényes kagylótestbe)
költő kezén vers lesz belőle

a nyelv patyolat ingaként
körül leng és duruzsol
(mintha surrogna az inga)
egykedvűen jár az óra
(Dali vásznán elfolyik)
történelmet kísér az útján
s fölfogja rezgését a nyelv
(költők titka lehet-e ez?)

az ég alatt a lomb alatt
tenger lim-lom szétömöl
(ilyen biz a történelem
mit nyelv kibír ember is)
a sok közöny mind igazság
az erőszak sem adja alább
a hordószónokok mondják
nem gyilkol meg csak fogva tart
csak megingat csak meggyötör

a nyelv patyolat ingaként
ott surrog az ég alatt
vers lesz a költőre mért gondolat
ha szív dobog
s a nyelv pörög
(az ember olyasmi agyag
örök pörlekedő marad)

olykor maszkot cserél a költő
a világ szakadt díszfelöltő
ez is kereszt cipelhető
az is szorít felölthető
s mint kenyérbe az éles penge
befúrja magát a létbe

vers lesz a nyelvből
vers talán
(szelek között a Hargitán)
ha megérint
ha beléd vág
ha megtalálod
ha megtalál

Albert Lörincz Márton
inga surrog az ég alatt

Vagyok jó mint a nyárvégi kökény,
Vagyok szép mint a Hold lottyadt fénye,
Vagyok vész mint toronyba zárt önkény.
Vagyok kész mint kamaszlány regénye.
Vagyok teljesen valami félkész,
Vagyok rontott képnek tökéletes,
Vagyok csúztól gyötört szép kéz,
Vagyok talmi címekkel tekintetes.

Vagyok szívós tölgyön gomba,
Vagyok félszáz év iramba idő,
Vagyok durva és otromba,
Vagyok múltamba ékelt jövő.

Vagyok selymes, sárga árpa,
Vagyok fényes, világos ég,
Vagyok kéklő messzi pára.
Vagyok aki vagyok. Ma még.
Király Gábor
Az egyéniség
A gyerekkor öntudatlan eszmélése helyét
átvette az ember tudatos hallgatagsága
saját nyomorúsága felett.
Kapaszkodnék kifele belőle,
de a megválthatatlan testi s lelki teher
nem enged, végeláthatatlan
büntetéssel fenyeget.
Meg nem érdemelt szenvedések alakítottak,
komoly felnőttek arcát öltöttem magamra,
ébredező vágyak, kívánságok sodortak
könyörtelen távol
egyre nyugtalanabb valómtól.
A szegénységnek szégyenárja
egyre nagyobb területet áraszt el,
minden irányból tehetetlenség feszít,
de érzem már magamban
eljövendő vad izgalmak lázadását.
Az Ember. Mély sorsszerűség,
rajongó szeretet
s vádló kiáltás fűz hozzá,
de elődeim hangjához
halkan hozzáteszem
saját felkiáltójelem.
Minek vagyok a folytatása?
Talán kezdete sem vagyok semminek…
Nehéz kődarabokként hullnak
gondolataim, s mint kiéhezett kutya
a morzsákat, úgy szedem össze
az érzéseim.
Nem ledönteni akarom a múltat,
hanem magam is talpra állítani!
Lassan láthatóvá válnak a szavak,
szorosan egymás mellett sorakozva
vallják, hogy nem megnyugvást,
de kétséget és dacot szítanak,
s közben keserű rímekkel vállán
továbbvándorol,
majd célba ér az akarat.


Ady Ágota
Egy
Ha fönt sír az ég
A fa ernyőt tart föléd.
De Tőled mi véd?

Bittner János
Két haiku
Szár, bimbó, virág,
gyümölcs, rothadás, féreg,
lehulló mag, élet.

*
Rozika

Mikor hazamentem, kukoricát fosztottak éppen,
leültem én is fosztogatni, pirosodtak a kukoricák,
este volt, a tyúkok elaludtak a kerítésen,
macskánk ölembe ült, kezemet nyalogatta.
Vacsorára főtt krumplit ettem, sót és kenyeret,
megkérdeztem: nagymama hogy van, haja fehérül-e szépen?
Azt mondták, nemsokára dér lesz, dunyhaciha
kellene, meleg takaró, s havazáskor feltétlen hazajöjjek.
Eres kis lábait áztatta anyám, tyúkszemesek és dagadoznak.
Mama, mondtam, megmosnám a lábad,
s fölnéztem rá könnyes szemekkel.
Öreg harmonikámat is előkotortam, kicsit nyekergettem,
aztán Rozika jött, a szomszédba hívott csicseregve.
Én dalolni kezdtem, őszirózsát téptem a hajába,
mert hajnalig beszélgettünk az eperfa alatt.
Juhász Ferenc
Rozika
....
Kernstok Károly
festőművész
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

Balogh Örse: Így október táján is...
Baranyi Ferenc: A  Tao gyehennája
Bárdos László: Énvesztés
Bodó Csiba Gizella: Várnak
Cselényi Béla:
Számtanfüzetlapra írt vers
Debreczeny György:
a tér a festészetbe ment
Fetykó Judit:
Berti, meg azok a dolgok…
G. Ferenczy Hanna: Mégis arra járunk
Gligorics Teru: Zarándok utamon
Horvath Hoitsy Edit: Aludni, aludni...
Kajuk Gyula: Csillogó cseppek
Kamarás Klára: Búcsú novemberben
Kántor Zoltán: Parkban
Karaffa Gyula: Halottak napja
Kis Mezei Katalin: Csak egy macska
Kő-Szabó Imre: Egy kis buli
Köves József: Sonkamúzeum
Lehoczki Károly: Hová forduljak?
Lelkes Miklós: Márai Angyalához
Mándy Gábor: Hattyúdal
Péter Erika: Viharban
Pethes Mária: Végleges csillagrendszer
Pethő N. Gábor: Mit rejt?
Sárközi László: Élj a mának!
T. Ágoston László: Borkóstoló
Vadász János: Kezdet
Vasi Ferencz Zoltán:
Vers az érinthetetlenségről
Végh Sándor: A rend
Verasztó Antal: Kőalma

1. oldal
próza, versek
2. oldal
próza, versek
3. oldal
próza, versek
Armistice Day
Flanders mezején, vers
4. oldal
mikroszkóp
Szabolcs Piroska rovata
Kedves jövő
5. oldal
klasszikusaink
Radnóti Miklós
versek
6. oldal
gondolatok
ADY ENDRE
ISMERETLEN KORVIN-KÓDEX MARGÓJÁRA
Kaskötő István
Az öreg Joe meg a félelem
A két szomszéd ült a garázs előtt, az árnyékban, mint minden nyári reggel, hacsak nem esett, vagy más szokatlan esemény közbe nem jött. Megtárgyalták a világ ügyes-bajos dolgait, vitatkoztak, ellentmondtak egymásnak, literszámra itták a kávét és úgy általában élvezték a semmittevés fáradalmait.
De nem ma.  Dan Wilson nem kis aggodalommal nézte az öreget - csak úgy oldalvást, hogy ne legyen feltűnő - aki már jó félórája egy szót sem szólt, már kiürült a kávés bögréje is csak lógott a kezében. Közönyösen bámult maga elé. Az, hogy semmi sem történik az utcában, nem rendhagyó, szombat lévén mindenki lustálkodott, ismét egy agyrepesztő meleg nap ígérkezett, még a szokásos korai fűnyírók is inkább a hűvös hálószobákban hevertek.
- Locsolni kéne – törte meg a csendet Dan..
                                                                            tovább>>>